Gondolatébresztők… - az életről, a fejlődésről (A2. rész)
2024.01.13 13:12
… Abban a gömbben párban haladva más a helyzet.
Az egyszerűség kedvéért képzelj el egy gátfutó pályát. De olyat, ami nem csak egy pálya, hanem elágazások is vannak. A futó páros előtt három lehetőség van.
Az egyik, hogy mindketten átugorják az akadályt. Ez a legjobb változat, a labirintus lépcsőjén együtt léptek fentebb, mehetnek tovább.
A másik esetben mindketten esnek egy nagyot, felborítják a gátat. Ez már rosszabb, de… annyi az egész, hogy nem vették észre, hogy az a valami előttük van. Egy pofon az Öregtől, hogy lassabban, nézzenek körül, és lehet megoldani az előttük lévő feladványt. Egy feladatot két ember mindig könnyebben megold, mint egy. Itt együtt „buktak”, együtt „dolgoznak” tovább”, és… ha ügyesek, fel is lépnek azon a lépcsőn.
A harmadik eset az, amikor csak az egyik csapódik a falnak. Egy labirintus szűk folyosóján, kézen fogva rohanva ez természetes! Az egyik beveszi a kanyart, de a másiknak…??? Már csak a falon marad hely.
Ilyenkor van az, hogy az egyiket még viszi a lendület, a másik meg a padlón van. Ez esetben, ha nincs meg a kellő kommunikáció, ez a pár nagy valószínűséggel szétesik. A földön fekvő nem fog kiabálni, hogy „bakker, elestem, segíts fel, mert magamtól nem megy!”, a másik meg nem fordul vissza megkérdezni, hogy „mi történt? hogy segítsek?”.
De itt nem csak a kommunikáció hiányáról van szó! Ebbe erősen benne van az EGO, az önteltség, önhittség! Mindkét szereplőben!!!
Más a helyzet akkor, amikor a talpon maradt azonnal visszavesz a lendületből, a földbe csapódó meg azonnal „felüvölt”. Ekkor tette félre mindkettő az EGO-ját, tette le a sok „ön- dolgát”.
Az egyik, hogy mindketten átugorják az akadályt. Ez a legjobb változat, a labirintus lépcsőjén együtt léptek fentebb, mehetnek tovább.
A másik esetben mindketten esnek egy nagyot, felborítják a gátat. Ez már rosszabb, de… annyi az egész, hogy nem vették észre, hogy az a valami előttük van. Egy pofon az Öregtől, hogy lassabban, nézzenek körül, és lehet megoldani az előttük lévő feladványt. Egy feladatot két ember mindig könnyebben megold, mint egy. Itt együtt „buktak”, együtt „dolgoznak” tovább”, és… ha ügyesek, fel is lépnek azon a lépcsőn.
A harmadik eset az, amikor csak az egyik csapódik a falnak. Egy labirintus szűk folyosóján, kézen fogva rohanva ez természetes! Az egyik beveszi a kanyart, de a másiknak…??? Már csak a falon marad hely.
Ilyenkor van az, hogy az egyiket még viszi a lendület, a másik meg a padlón van. Ez esetben, ha nincs meg a kellő kommunikáció, ez a pár nagy valószínűséggel szétesik. A földön fekvő nem fog kiabálni, hogy „bakker, elestem, segíts fel, mert magamtól nem megy!”, a másik meg nem fordul vissza megkérdezni, hogy „mi történt? hogy segítsek?”.
De itt nem csak a kommunikáció hiányáról van szó! Ebbe erősen benne van az EGO, az önteltség, önhittség! Mindkét szereplőben!!!
Más a helyzet akkor, amikor a talpon maradt azonnal visszavesz a lendületből, a földbe csapódó meg azonnal „felüvölt”. Ekkor tette félre mindkettő az EGO-ját, tette le a sok „ön- dolgát”.
